|
Az isteneket módfelett bosszantották a nyughatatlan óriások zaklatásai, büszkeségüket mélységesen sértette a legyőzöttek acsarkodása. Hiába fogadta barátjául Ódin Mímirt, az Yggdraszil világfa tövében fakadó bölcsességforrás titokzatos urát, hiába látogattak el az istenek Égir, a tengeri óriás lakomájára, a békétlenkedő démonok alattomos támadásainak hevessége mit sem lankadt. A világ urai nem tehettek mást, mint – végső elhatározásra jutván – hozzáfogtak égi lakhelyük felépítéséhez. A bölcsesség mindenható urának, Ódinnak a fejében fogant a gigantikus terv: Ázgard bevehetetlen várában háborítatlanul élhetnek majd együtt az istenek és a bájos istennők
Ám az isteneknek sehogy sem fűlt a foga a fáradságos munkához. Úgy döntöttek, inkább egy óriást fogadnak fel építőmesternek. Hamar rátaláltak a legmegfelelőbb pallérra, s az vállalta is a megbízatást, de a rendkívüli munkáért nem mindennapi fizetséget kért.
- Akaratotok szerint felépítem nektek az istenek városát, ha cserébe nekem adjátok a Napot, a Holdat és… a gyönyörű Freyját. Az istenek alig akartak hinni a fülüknek, döbbenten meredtek az előttük ácsorgó jötunra.
- Égbekiáltó! – háborogtak valamennyien. – Méghogy Freyját, a szépség, a szerelem és a termékenység istennőjét!
Ódin zavartan hallgatott, s még az örökké gúnyolódó Loki isten nyelvére sem jött csattanós felelet. Aztán meghányták-vetették maguk között a pallér felettébb arcátlan követelését, és még mielőtt Ódin hollói, Hugin és Munin visszatértek volna napi útjukról, készen álltak a válasszal:
- Legyen kívánságod szerint – mondták a démonok építőmesterének -, ám nekünk is vannak kikötéseink: másfél év alatt készüljön el a vár az összes tornyával, álljanak a paloták, s közöttük a legnagyobbnak, Válaszkjálfnak ezüstből legyen a fedele. De az építésben sem óriások, sem emberek nem segédkezhetnek.
Az óriás – az istenek legnagyobb meglepetésére-, mit sem törődve a teljesíthetetlennek tűnő feltételekkel, habozás nélkül bólintott, és másnap már faragta is a hatalmas kősziklákat. Ida-mezőn – ahol Ázgard falai az idő multával mind magasabbra emelkedtek – rövidesen hatalmas rakásokban állt a távoli erdőségekből származó durva rönkfa, és nem tudni hogyan, de napról napra nőttek a beépítésre váró sziklahalmok is. A pallér vésője alatt szikráztak a kövek, szekercéjével csodálatos gerendázatot ácsolt. Égett a keze alatt a munka.
Az istenek eleinte elégedetten szemlélték mint bontakozik ki a semmiből pompázatos városuk, ám ahogy az építkezés haladt, mind borúsabb képpel járkáltak a félig kész paloták között. Egyre azon törték a fejüket, vajon milyen úton-módon juthatnak ily könnyedén Ázgardba a roppant súlyos kőtömbök és a hatalmas fatörzsek.
- Mindenáron rá kell jönnünk a pallér titkára – határoztak. – Oly gyorsan halad, hogy még mielőtt a határidő lejárna, elkészül az építéssel. Pedig semmiképp sem lehet az övé a szépséges istennő, Freyja!
Az esti szürkületben elrejtőztek az épülő paloták közelében. Nem sokáig kellett várakozniuk. Rövidesen szilaj paripa körvonalai bontakoztak ki a félhomályból, Szvadilfari, a varázserejű mén könnyedén vontatta súlyos terhét, az egymáshoz kötözött szálfákat. A pallér megveregette a ló nyakát, majd újra útjára bocsátotta.
Az istenek gyanúja beigazolódott: a paripa a következő éjszakákon is rendre megjelent, és hordta az építőanyagot az óriásnak, vagy segített az irdatlan kőtömböket a helyükre emelni.
Három nappal a kitűzött határidő előtt már csupán Ázgard kapujának helyén tátongott hatalmas rés. A pallér akár egy éjszaka elkészülhet vele, ha Szvadilfari időben megérkezik a gerendákkal. Az istenek megrémültek. Ám hiába tanácskoztak egy álló napig, megoldást nem találtak.
- Méghogy odaadjuk a Napot, a Holdat és a szépséges Freyját! Ezt nem hagyhatjuk! – őrjöngött Loki tehetetlen dühében.
Társai – kifogyván az ötletekből – rábízták, tegyen, ahogy jónak látja…
A ravasz isten cselhez folyamodott.
A következő éjszakán tüzes kanca jelent meg a jötun lova előtt: Szvadilfari még sosem látott ilyen gyönyörűt! Megfeledkezve kötelességéről, eltépte istrángját, sorsára hagyta szálfákkal megrakott szekerét, és őrült iramban vágtatott a szépséges kanca nyomában. Az elbűvölt ló csak három nap múltán tért vissza… Későn. Segítsége nélkül az építőmester nem tudta helyükre tenni az utolsó köveket, s a félig kész kapu is ott hevet még a bejáratot őrző tornyok előtt. Ázgard csaknem teljesen elkészült… de az idő lejárt.
Az óriás megértette, hogy az istenek rútul rászedték, s nem fogják betartani ígéretüket. Rettentő haragra gyúlt:
- Adjátok ide, ami jár nekem!- bömbölte. – Enyém a szépséges istennő!
- Már hogyan kaphatnád meg Freyját – utasította vissza Ódin hűvösen -, hisz nem készült el a palota.
A jötun fékezhetetlen haragjában törni-zúzni kezdett. Ha már nem kaphatja meg áhított kincsét, hát az isteneknek se legyen lakhelye… Ám fergeteges erővel zúdult koponyájára Mjöllnir, Tór villámisten harci kalapácsa, örökre elnémítva eljövendő lakhelyük minden titkának egyedüli ismerőjét. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
